Azt mondtad, hogy hagysz időt. Azt mondtad, hogy nem követelsz semmit, hogy engedsz, hagyod hagy én jöjjek rá arra, amire rá kell jönnöm és most mégis lökdösöl, követelsz, erőszakoskodsz, akarod, hogy kimondjam, amit hallani akarsz, de én nem vagyok rá képes. Miért olyan nehéz ezt megérteni? Miért érzed bizonytalannak magad? Miért hiszed azt, hogy elveszítesz és az erőszakossággal magadhoz bilincselhetsz? Én nem az a lány vagyok... Nem tudom mit gondoljak rólad, mit érezzek veled kapcsolatban. Azt se tudom, hogy mi az a szerelem, nem fogom csak úgy hozzád vágni, hogy szeretlek. Egyáltalán mi az a szerelem? Mi az, hogy szerelem első látásra, sőt nem, kezdjük ott, hogy mik azok, hogy érzések? Tudod, hogy milyen vagyok, leírtam neked, leírtam neked az okát is, rád bíztam egy fájdalmat a múltból, de ez nem jelenti azt, amit te akarsz. Ez annyit jelentett, hogy én szerettem volna, ha megérted és hagysz időt. Erre pedig rábólintottál, most mégis ezt csinálod... Félek tőled. Félek attól a vad énedtől, ami benned van, ami ott rejtőzik a lelked legmélyén, ami birtokol, ami féltékeny és erőszakos. Félek tőle, félek, hogy a kicsi szívem nem fogja kibírni azt az uralkodást, ezért nem engedek neked. A tiéd vagyok, de mégsem, ahogyan érzed és ez téged megőrjít. Te dühös vagy emiatt, utalsz arra, hogy mit akarsz, de én kiállok veled szemben, kőkemény fal véd, amin soha nem jutsz át, ha én nem akarom. Erről pedig még nem döntöttem, nem is akarok most vele foglalkozni. Kint maradsz a szívem előtti kőfal előtt. Már bent vagy valamennyire, ami hatalmas szó, de neked ez nem elég, te az utolsó szegletig bent akarsz lenni és elfoglalni a helyed, kihirdetni, hogy ez bizony a tiéd, adjam neked. De nem adom, nem, biztos, hogy nem most, még csak azt se tudom, hogy van-e mit adni.
